Kalocsa Zsuzsanna

Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Lelkész-teológus szakán 2002.-ben végeztem. Már a teológia alatt foglalkoztatott a kérdés hogyan lehet még többet tudni az ember emberségéről? Hogyan lehet méginkább megérteni annak a közösségnek a gondjait, örömeit, ahol lelkészként végzem a feladatomat. Ílymódon életre és gyakorlattá váltani a krisztusi üzenetnek azt a nagyszerűségét, amely a növekedésre törekszik mind a személyiség vonatkozásában, mind pedig a közösség tekintetében, amely hordozni képes a másik embert.

A teológia utolsó évében kezdtem el a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) és a Semmelwies Egyetem közös képzését, melyben gyakorlatból kiinduló elméleti képzés nyomán klinikai lelkigondozóvá váltam, és 2005.-ben a klinikai lelkigondozás jelentőségét, mint prevenciót mutattam be záró dolgozatomban gyermek- lelkigondozás témájában. Majd további tanulás után a KLÖE képző szupervízora lettem. Jelenleg a KLÖE titkáraként is tevékenykedem.

Ezeknek az éveknek azonban nem a tisztségek és feladatok a legnagyobb ajándékai, hanem azon tapasztalatok sokasága amelyet a gyermekektől és családjaiktól valamint az egészségü-gyi személyzettől tanulhattam. A legembertpróbálóbb körülményben, amikor ez élet értelme és jövő reménye: a GYERMEK-nek kell megküzdenie betegségekkel, hogyan lehet szeretetet közvetíteni, családdá erősödni, apró mozdulatokkal közvetíteni azt, hogy nincsenek egyedül a szenvedésben. A gyermek mosolyához oly kevés elég, akár a takaró gyűrődéseiben kitalált játék, néha egy ölelés. Számukra nem létezik az a fogalom, hogy tökéletes apa vagy anya csak úgy ismerik: „Enyém anyám…” A lelkigondozásnak ez is feladata a családot segíteni abban, hogy saját szerepükben élhessenek.

            A gyermek-lelkigondozás speciális területének felfedezése közben gyülekezeti lelkészként tevékenykedtem Balassagyarmaton hat esztendőt, Pilisen pedig egy évet töltöttem. Most az I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika osztályain fél állásban kórházlelkészként foglalkozom azokkal a családokkal, akik komoly nehézségekkel küzdenek, mert újszülöttjük valamely testi problémával érkezett a világra. Olykor ez keresztelőt jelent, máskor betegek kenetét, némelykor meghallgatást vagy azt, hogy felváltom a szülőt a kicsi betegágya mellől.

Egyszerűnek tűnhetnek a fenti mondatok, de jóval többet hordoz annál mintsemhogy szavak-ba lehetne zárni azt a bizalmat, mellyel a szülők és a gyógyító személyzet a kicsik ágya mellé engednek. Lépést tartani a reménnyel, keretet adni a tehetetlenség indulatának, jelen lenni az elengedés művészetének tanulásában gyötrelmesen gyönyörű feladata ez, melyben Krisztus nélkül járni nem lehet, és nem is szabad. Megmutatni Őt, mint erőforrást jelenre és jövőre nézve – más eszközökkel kicsit, mint a hagyományos gyülekezeti formák- ébren tartja a hitet az érzékenységet, annak valóságos megtapasztalását, amit Jézus mond a gyermekekről, hogy milyen sokat tudnak Isten országáról.