Személyes beszámoló

KÓRHÁZLELKÉSZI KONFERENCIA

PILISCSABA 2015. 10.03.

Ki írja életünk idejét a nagy fordulópontokon?

gondolat ébresztő bevezető

„Hagyjad az Urra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.” /Zsoltár 37,5/

Az előadás címében feltett kérdésre a választ minden bizonnyal meghatározza, a személyes habitus. Hiszen fordulópont az életben mindig adatik, csak az a kérdés ki hogyan reagál ezekre a változásokra. Némelyek könnyen átvészelik, ahogy mondani szokták: „burokban született”, mert olyan komolyan nem éli meg azokat és nem él meg több fordulópontot „csak” amit az élet hoz: a közösségbe tagozódást, iskolába kerülést, pályaválasztást, házassági elköteleződést, gyermekvállalást, majd az élet alkonyával járó feladatokat. Legalább is kívülről ez látszik…

Mások nehezen változtatnak, lépnek ki a megszokottból. Úgy érzik, összeomlik a világ körülöttük, és mindent kockáról-kockára újra kell építeniük. Ezekben az időkben elkél számukra a családi, baráti támogatás, a gyülekezeti közösség megtartó ereje is. Valószinűsithetően a következő fordulópontnál is ez lesz a megoldási metódusa az érintettnek, ezért türelemmel kell körülvenni, míg újra rakja az élete köveit.

Ha körbenézünk az életközegünkben és a közösségeinkben az is elmondható, hogy látunk olyan sorsokat, melyek sorozatos és nehéz fordulatokban bővelkednek. Nem ritkán olyan történéseket jelent ez, melyből egy egész életre és bőven elég lenne. Talán mi magunk is adtunk már hasonló esetekben olyan feleleteket, hogy: „Erős vagy, elbírod! Nem véletlenül te kapod ezeket a nehézségeket!” Egy kissé felelősség áttevő hozzászólások ezek, mert mindannyian érezzük, hogy nem könnyű meglátni a nehézségekben a szerteágazó lehetőségeket. Hajlamosak vagyunk a változások negatívumait felsorolni először mintsem a pozitívumokra tekinteni. Hiszen, ha valami másként lesz, minden borul… Kérdés az is, hogy a pozitív fordulatok valóban azok? Magunk reakcióit sem ismerjük, milyenek vagyunk szülőként, nagyszülőként, társként, vagy egyedül maradt társként. Manapság pláne nehéz egy munkahelyi elutasításra optimizmussal gondolni. A lehetőségek meglátásához bizony elkelnek a külső szemek, barátok. Hiszen körbejárjuk a történéseket ezerszer gondolatban, elsiratjuk a veszteségeinket. De kell, aki más irányba tudja terelni a gondolatainkat, fel tud emelni új szempontokat a nagy traumák idején. Ez nem zárja ki az érzelmileg független, jó szakember jelenlétét sem. Ahhoz azonban, hogy mi is odaérkezzünk a pozitív feldolgozáshoz időt kell hagyni magunknak és másoknak is. Mondhatom én, hogy ami történt nem tragédia, ha a másik nem tart ott. Bíztathatom a beteget, hogy ki kell békülni, ha még a haraggal van csordultig a feje és a lelke. Emlegethetjük a hitben járó ember helyes reakcióját, ha a fájdalmát és a tehetetlenségét valaki nem tudja még fölfelé adni. Az őszinteséghez az is hozzá tartozik, hogy elmondhatjuk, időt kell hagyni, de vannak a mindennapjainkban szorongató döntéshelyzetek melyben leginkább előkerül akár hívőnek vallja magát valaki akár nem, hogy: „Ki irányítja az életünket?” – sors, Isten, hatalom, karma. Annyi féle megfogalmazással találkozhatunk. Azt gondolom nem baj, ha a ránk bízottak más fogalmakat használnak szabad a mi fogalmainkat és személyes tapasztalatunkat megosztani velük. Természetesen addig a mértékig, amíg ez mindenkinek javára van. Az azonban bizonyos, hogy keresés mindig van. A magát hitetlennek valló is megkérdezi: „Ki engedi? Miért pont velem?” Nem szabad megijednünk ettől a jelenségtől, mert a harag is azt jelenti: van élet, érzelem és lüktetés. Nem a langyos mindig mindegy helyzete, amivel nehéz mit kezdeni.

Mint kórházi önkéntesek leginkább a betegséggel találkozunk, amely számos döntés helyzetet hoz. A világ alapvetően átrendeződik onnantól indulva, hogy kinek tudom elmagyarázni, hogy mit hol talál az otthonomban, ha valamire szükség van. Az egész-séges ember oldaláról nézve pedig felmerül a kérdés, én hogy bírnám el ezt a terhet?

Természetesen a döntéshelyzet akkor is jelen van az életünkben, ha intézményt választunk a gyerekünknek, gondoskodni kell idősödő szüleinkről – lehet még folytatni hosszan a felsorolást. Költözöm, jobb lesz-e?

Összegezve az eddigieket elmondható, hogy számtalanszor csak később látjuk jó döntést hoztunk-e vagy sem. Adott pillanatban nagyon kevésszer áll rendelkezésünkre egy változás minden vonatkozást lefedő előnye vagy hátránya. Ezért kell a mindennapokban a bátorság és a szerető Gondviselésben való hit. Nem könnyű emlékeztetni magunkat vagy másokat, hogy le kell csendesíteni érvet és ellenérvet, hogy előkerüljön az, hogy semmi nincs Isten tudta nélkül. Néha nem is vagyunk másra képesek csak mozdulatlanságra, és hogy megvárjuk míg az idő is megérleli azt a bizonyosságot, hogy: így a jó!

A hitben az ember erősebb, bátrabb, pozitívabb, mert más is segít…a zsoltáros szavaival is élhetünk: „Hagyjad az Urra a te utaidat…”

A gondolatébresztő után felvetődött témák:

- Mennyire fontos, hogy időt hagyjunk magunknak a változásra

- Adódnak később meg nem változtatható dolgok – kibékülés, kapcsolatrendezés

- Előítéletektől mentes jelenlét a betegek mellett

- Kritikus helyzetekben a nők illetve a férfiak reakciói

- A veszteség feldolgozása sorsfordulókban

- Szimbólumok alkalmazása komoly élethelyzetek kifejezésére

- Barátság építése, hosszan tartó barátság ápolása

- Alkalmak ahol gyülekezeti és megtartó közösségek, személyes kötődések születhetnek

- Milyen kommunikáció hasznos az életsors rendezőnek

- Miközben mások felé vagyunk, ne feledkezzünk meg saját sorsfordulóinkról